Múlt, jelen, jövő

Aznap reggel még a levegő illata is más volt. Állt az erkélyen, a reggeli kávéjával a kezében és a csodálatos tavaszi fényekben gyönyörködött. Kortyolgatta a kávét, a gondolatai pedig ide-oda cikáztak. Sokat rágódott a múlton, hogy mit kellett volna máshogy tennie, hogy jobban értékelhette volna azokat a dolgokat, amiket az élettől kapott és jobban kihasználhatta volna a lehetőségeket. Sokat bánkódott azon, hogy rengeteg mindent elmulasztott, mert olyan tehetetlennek érezte magát. Fájóan élesen jelentek meg előtte azok a percek, órák, amikor az ágyon feküdt, és meredt maga elé, azon gondolkodva, hogy mit kellene tennie, de cselekvésre végül nem került sor. „Mennyi időt is vesztegettem így el?” – kérdezte magától. A válasz szomorú volt: „Éveket. A gondtalan fiatalságom legszebb éveit, amiket már sosem kaphatok vissza.” Hiányzott neki az a boldogság, ami azelőtt volt, hogy elindult volna lefelé. De vajon akkoriban tényleg olyan boldog volt? Vagy csak az idő múlása miatt tűnik az az időszak olyan szépnek? Nem tudott rá válaszolni. Csak annyit érzett, hogy akkor olyan könnyű volt minden. Most túl nagy volt a felelősség, sok minden nyomasztotta. Tudta, hogy változtatnia kellene a dolgokon. Félt attól, hogy az élet csak úgy elrohan mellette anélkül, hogy ő észrevenné a boldog pillanatokat. „Rendben.” – gondolta. „Holnaptól új életet kezdek! Ez így nem mehet tovább.” A gondolatai azonban itt megakadtak, mert egyszer csak egy kis fekete rigó szállt le a korlátra. Elkezdte őt figyelni: a sárga csőrét, a fekete tollakat és szemet, az apró barna lábacskákat. „Milyen boldognak és vidámnak tűnik!” – nézett a madárkára, aki ebben a pillanatban tovább is repült. Ahogy a madárka elszállt, az ő gondolatai is szárnyaltak tovább. Hirtelen azt érezte, hogy ez a kis rigó nem véletlenül szállt le ide elé. Úgy érezte, mintha egy jel lett volna. Ahonnan a madárka jött, a múlt, ahová tovaszállt, a jövő. És megállt a jelenben. Boldog volt. A jelenben volt boldog. Félelmetes volt a felismerés számára, hogy mennyire a múltban és a jövőben él, pedig úgy kellene, mint a kis rigónak, aki az adott pillanatban, a jelenében volt boldog és elégedett. Akkor és ott valami megváltozott és elindult benne, azt érezte, mintha az akaratereje megsokszorozódott volna. „Nem várhatok tovább, most kell azt az életet élnem, amit elképzeltem. Ennél tökéletesebb pillanat nem lesz soha, hogy belekezdjek az álmaim megvalósításába! Itt és most kell cselekednem, ez az a nap, amire mindig is vártam.” Hiszen aznap reggel valahogy még a levegő illata is más volt…