Aznap reggel még a levegő illata
is más volt. Állt az erkélyen, a reggeli kávéjával a kezében és a csodálatos
tavaszi fényekben gyönyörködött. Kortyolgatta a kávét, a gondolatai pedig
ide-oda cikáztak. Sokat rágódott a múlton, hogy mit kellett volna máshogy
tennie, hogy jobban értékelhette volna azokat a dolgokat, amiket az élettől
kapott és jobban kihasználhatta volna a lehetőségeket. Sokat bánkódott azon,
hogy rengeteg mindent elmulasztott, mert olyan tehetetlennek érezte magát. Fájóan
élesen jelentek meg előtte azok a percek, órák, amikor az ágyon feküdt, és
meredt maga elé, azon gondolkodva, hogy mit kellene tennie, de cselekvésre
végül nem került sor. „Mennyi időt is vesztegettem így el?” – kérdezte magától.
A válasz szomorú volt: „Éveket. A gondtalan fiatalságom legszebb éveit, amiket
már sosem kaphatok vissza.” Hiányzott neki az a boldogság, ami azelőtt volt,
hogy elindult volna lefelé. De vajon akkoriban tényleg olyan boldog volt? Vagy
csak az idő múlása miatt tűnik az az időszak olyan szépnek? Nem tudott rá
válaszolni. Csak annyit érzett, hogy akkor olyan könnyű volt minden. Most túl
nagy volt a felelősség, sok minden nyomasztotta. Tudta, hogy változtatnia kellene
a dolgokon. Félt attól, hogy az élet csak úgy elrohan mellette anélkül, hogy ő
észrevenné a boldog pillanatokat. „Rendben.” – gondolta. „Holnaptól új életet
kezdek! Ez így nem mehet tovább.” A gondolatai azonban itt megakadtak, mert
egyszer csak egy kis fekete rigó szállt le a korlátra. Elkezdte őt figyelni: a
sárga csőrét, a fekete tollakat és szemet, az apró barna lábacskákat. „Milyen
boldognak és vidámnak tűnik!” – nézett a madárkára, aki ebben a pillanatban
tovább is repült. Ahogy a madárka elszállt, az ő gondolatai is szárnyaltak
tovább. Hirtelen azt érezte, hogy ez a kis rigó nem véletlenül szállt le ide
elé. Úgy érezte, mintha egy jel lett volna. Ahonnan a madárka jött, a múlt,
ahová tovaszállt, a jövő. És megállt a jelenben. Boldog volt. A jelenben volt
boldog. Félelmetes volt a felismerés számára, hogy mennyire a múltban és a jövőben
él, pedig úgy kellene, mint a kis rigónak, aki az adott pillanatban, a
jelenében volt boldog és elégedett. Akkor és ott valami megváltozott és
elindult benne, azt érezte, mintha az akaratereje megsokszorozódott volna. „Nem
várhatok tovább, most kell azt az életet élnem, amit elképzeltem. Ennél
tökéletesebb pillanat nem lesz soha, hogy belekezdjek az álmaim
megvalósításába! Itt és most kell cselekednem, ez az a nap, amire mindig is
vártam.” Hiszen aznap reggel valahogy még a levegő illata is más volt…